Károly Róbert ellenfele
(1311-1321)

Amikor 1311. július 6-án Gentilis pápai követ kiközösítette Mátét, majd röviddel utóbb tartománya területét egyházi tilalom alá vetette, véglegessé és teljessé vált a szakítás Károly Róbert és Csák Máté között. Élete hátralevő tíz esztendejére Máté egyértelműen az uralkodó ellenfeleinek táborába került át. A kiközösítést hamarosan két esemény követte, az egyiket Máté kezdeményezte, a másikat Károly Róbert. Nem tudjuk pontosan, melyik előzte meg a másikat, de van annak némi nyoma, hogy Máté akciója volt időrendben az első. De az események logikájából is erre következtethetünk.

1312 márciusában kétféle megszövegezésben több dunántúli hiteles hely (a fehérvári, a győri, a veszprémi és a pécsi káptalan) oklevélbe foglalta azokat a panaszokat, amelyeket az esztergomi egyház ellen elkövetett vandál pusztítások miatt az érsekség képviselői adtak elő. Az egyik szövegből megtudjuk, hogy a Gentilis által kiközösített Trencséni Máté ezen az akción úgy feldühödött az esztergomi érsek – aki Gentilis parancsára szerepet vállalt a kiközösítésben –, valamint az esztergomi egyház és káptalan ellen, hogy tüstént lerohanta ennek az egyháznak az övével határos összes földjét. Támadása olyan pusztulással járt, hogy a falvak népességéből néhány településen kevés, a legtöbben pedig egyetlen lakos sem maradt. Egyesek elmenekültek, mások börtönbe kerültek. Máté a fogságba esettekért váltságdíjra számított. A pusztulást növelte a fegyverrel meggyilkoltak nagy száma. A falvak többségében még a házakat is elhordatta Máté (ami azt bizonyítja, hogy jobbára fából épültek a feldúlt falvak). Ekkor foglalta el Máté föld alatti alagút építésével az érsekség Berzence nevű várát. Most – az oklevél keltének időszakában – Máté az érsek vára, Esztergom megostromlására készülődik, s magát az érseket halálra szánta. Az érsek a rémülettől megrendülve világi és szerzetes papok tanácsát kérte, s az ő rábeszélésüktől vezettetve határozta el, hogy békés megegyezésre lép Mátéval. Noha Máté az egyháznak 15 ezer márka kárt okozott (amelybe mind az állatokra, mind a jobbágyok kisgyermekeire kivetett adót is beszámították), Máté mégis csak 500 bécsi márka kárpótlást ajánlott fel. A káptalanok előtt kinyilvánította az esztergomi egyház, hogy e nagymérvű engedményt kizárólag a Mátétól való félelem miatt teszi addig az ideig, amíg majd képes lesz hatékony akcióra Máté ellen.

Már ez az oklevél említést tett Máté három szervienséről – köztük Sági Bedéről –, akik az érseki falvak és birtokok felégetésében és elpusztításában, a vámok bitorlásában összesen 2500 márka kárt okoztak. A másik oklevél Máté hét familiárisának az esztergomi egyház rovására elkövetett gonosztetteit foglalta írásba. Ők heten összesen 2200 márkával károsították meg az esztergomi érsekséget. Számos falut úgy felégettek, hogy ott egyetlen lakos sem maradt. Máté egyik embere az egyik faluban hét embert megölt. Azok az ingatlanok, amelyek súlyos pusztításokat szenvedtek, Máté tartományának déli részén, döntően Esztergom, Komárom, Bars, Hont és Nógrád megyében terültek el. Nemhiába tett panaszt Tamás esztergomi érsek 1312 márciusában. Amitől addig csak félt, s amit még megalázó szerződés révén is elhárítani igyekezett, bekövetkezett. 1313. november 1-én több magyarországi püspök írt közös levelet V. Kelemen pápának, mert bár – mint írják – „mindegyikünk külön-külön [sokat] szenvedett a tűzvésztől, amely belül és kívül egyaránt úgy elégette, lerontotta és elpusztította az egyházaik falait, hogy vagyonukból cserép is alig maradt, de mivel a torony ledőlése szembetűnőbb szokott lenni a környező épületekénél, s a fej fájása a tagokba is könnyen átsugárzik, ezért elsősorban Krisztusban hódoló fiatalok, tisztelendő Tamás úr, Isten és szentségtek kegyelméből esztergomi érsek romlásáról és egyházának pusztulásáról óhajtunk, ha teljes képet nem is, de egyet-mást szentségtek lábai elé terjeszteni”.

Elmondták a püspökök, hogy amikor Tamás (1305-ben) érsekké lett, az esztergomi egyház siralmas állapotban volt: ő maga még saját templomába és érseki házába sem léphetett be, papjai pedig szétszóródtak. Ekkor az esztergomi várban Vencel király megbízásából a Kőszegiek uralkodtak. Tamás „a maga gondoskodásával és buzgó fáradozásával” korábbi, jó állapotába helyezte vissza egyházát. Ám mivel Károly Róbert pártján állt, „épp e hűsége miatt rátámadt a király úr egyik egykori híve, jelenleg ellensége, Trencséni Máté nevű, aki mint az esztergomi egyház szomszédja, zsarnoki hajlamát rajta gyakorolva, minden birtokát elpusztította, s amit nem pusztított el, azt elbirtokolta, az esztergomi egyház híres várát földig lerombolta, magát az esztergomi egyházat sok ezer márkával megkárosította, s hogy az igazat mondjuk: helyrehozhatatlan kárt okozott neki”. (Makkai László–Mezey László fordítása.)

Máté tehát mindjárt 1311 júliusi kiközösítését követően elkezdte az esztergomi egyház javainak prédálását, sőt az 1312 márciusát követő hetekben (esetleg hónapokban) magát Esztergomot is elfoglalta, s az érseki várat lerombolta.

Károly Róbert akciójáról 1311. szeptember 26-án kelt oklevél tájékoztat. Ebből arról értesülünk, hogy az uralkodó megadományozta Debreceni Dózsát, mérlegelve szolgálatait és hűségét, kiváltképpen azt, hogy amikor a király a hozzá hű bárók társaságában erős haddal Trencséni Máté ellen indult, Dózsa az uralkodó seregének vezetőjeként érdemeket szerzett. A király 1311. november 11-én azért adományozta meg egy másik hívét pozsegai birtokkal, mert az is részt vett abban a hadjáratban, amelyet a király a főpapokkal, a bárókkal és az ország nemeseivel együtt Trencséni Máté ellen vezetett. Mivel Károly király 1311. november 8-án Vác mellett keltezte oklevelét, ez a dátum már bizonnyal a Máté elleni katonai akció végét jelzi. A hadjáratról közelebbi hírünk nincs, ebből joggal következtethetünk arra, hogy a király szempontjából különösebb eredményre nem vezetett. Ennek a fegyveres fellépésnek azonban mindenképpen nagy érdeme, hogy Károly Róbert hozzákezdett királyi hatalma fegyveres elismertetéséhez, a fékezhetetlen tartományurak elleni harchoz. Igaz, nem ez volt első ilyen akciója, hiszen 1302-ben Budát ostromolta, 1306-1307-ben pedig egy sor erősséget vett vissza ellenfeleitől (Esztergomot, Zólyomot, Lipcsét, Dobronyát, Palojtát és Szepesvárat). De akciói közé több éves szünetek iktatódtak be. A körülmények most úgy hozták, hogy az 1311. évi, Máté elleni hadjáratot néhány hónap múlva újabb katonai esemény követte.

Az ezt alapvetően meghatározó körülmény pedig az volt, hogy 1311 szeptemberének elején a kassai szászok megölték Északkelet-Magyarország nagy hatalmú és formálisan immár hosszú évek óta Károly pártján álló tartományurát, Aba Amadét. Nem kétséges: Amadé halála véletlen volt, mert nem előre elhatározott szándék alapján következett be. De merőben véletlennek éppen társadalomtörténeti értelemben aligha lehet mondani. Amadé – pontosan úgy, mint Máté – tartománya városai feletti uralomra tört. Kassa, mint Amadé uralmi területének gazdag, fejlett városa, régóta felkeltette a gönci oligarcha étvágyát, s nem egy kísérletet tett arra, hogy kiterjessze rá fennhatóságát. Amikor 1311 szeptemberének elején Amadé, fiai és szervienseik megjelentek Kassán, a veszély nagyon közeli volt. Tudjuk, hogy tömegjelenet (tumultus) támadt, s ennek során nem csupán Amadé vesztette életét, hanem kíséretének több tagja is; emellett két fia, valamint számos hívük a kassaiak börtönébe került. Az Amadé-fiak mint felperesek, valamint a kassaiak mint alperesek vitájában Károly Róbert az alperesek oldalára állt. Történelmi jelentőségű és méretű felismerés volt ez. Az uralkodó ritka éleslátással vette észre: hiába áll formálisan az ő pártján Amadé, ha összes célkitűzése ellentétes az övével. Amadé bitorolta a nádori címet, tartományúri hatalma hét-nyolc megyére terjedt ki, ahol kiskirályként kormányzott. Ezzel szemben az uralkodó és Kassa érdekei rövid és hosszú távon azonosak vagy egymáshoz igen közeliek voltak. Károly tehát két hívét, Tamás esztergomi érseket és István veszprémi püspököt küldte Kassára, s közvetítésükkel 1311. október 3-án megegyezés jött létre a szemben álló felek között. E „megegyezés” voltaképpen az Amadé-fiak kapitulációs okmánya. A vezérét vesztett, a király váratlan állásfoglalása miatt megzavart Amadé-„párt” mindenben meghátrált. A néhai nádor fiai egyebek között lemondtak Kassa megszerzésére irányuló igényükről. S hogy jóval többről volt szó ebben az alkuban, mint az Amadé-fiak és Kassa viszonyáról, azt az jelzi, hogy az okiratban olyan kérdéseket is megfogalmaztak, amelyeknek semmi közük nem volt Kassához, illetve a felperes és az alperes viszályához, viszont annál közelebbről érintették Károly Róbertet. Szorult helyzetükben az Amadé-fiak ígéretet tettek arra, hogy visszaadják a királynak Zemplén és Újvár (Abaújvár) megyét, valamint Lubló és Munkács várakat. Továbbá megígérték: az uralmuk alatt álló területen megengedik a nemeseknek, hogy akár a királynak, akár azoknak szolgáljanak szabadon, akiknek akarnak, s emiatt károkat, jogtalanságokat nem okoznak nekik. Sajátságos az is, hogy az egyezség biztosítékául a felperesek adtak 46 kezest Kassa városának; a túszok listájának első helyén Amadé unokája, másodikon egyik fia, a harmadik és negyedik helyen pedig Balassa családbeli Doncs mester, illetve Miklós fia, Demeter állt. Ez utóbbi kettőnek nem személyesen kellett kezesnek lenniük, hanem rokonságukból egy-egy személynek. A „megegyezést” 1311. október 7-én átíró Márton egri püspök immár világosan feltüntette a szemben álló pártokat: az egyik oldalra a királyt és a kassai polgárokat állította, a másik oldalra pedig Amadé özvegyét és fiait.

Az Amadé-fiak a rájuk nézve megsemmisítő érvényű 1311. október 3-i megállapodást követően lázas tevékenységbe kezdtek. Arra törekedtek, hogy fegyverrel szerezzék meg és tegyék jóvá azt, amit az írás meg a jog erejével elvesztettek és elrontottak. Legsikeresebb lépésük kétségtelenül Máté megnyerése. Nem lehet egészen pontosan eldönteni, hogy beléptek-e Máté famíliájába, azaz vállalták-e a – mégoly előkelő – hűbéresi viszonyt Máténak alárendelve, avagy egyenrangú félként kötöttek politikai szövetséget az oligarchával. Bármiként állt is a helyzet, Máténak mindegyik ajánlat kapóra jött. Alig fejeződött be vele szemben Károly Róbert katonai akciója, amikor az Amadé-fiak felkérték őt arra, hogy együttesen lépjenek fel az uralkodó ellen. Máté az Amadé-fiak ajánlata révén a visszacsapás lehetőségéhez jutott. 1312 tél végén és kora tavaszán két fronton indult meg a harc. Az Amadé-fiak – ha már Kassával nem bírtak – Sárospatak ellen vonultak, hogy az ott élő királyi hospeseket tönkretéve okozzanak érzékeny veszteséget Károlynak. Tervük nem vált valóra: a királyi sereg távollétében helyi nemesség védte meg a várost, köztük az a Petenye fia, Péter, aki talán Gálszécs központtal tartományuraság kiépítésén fáradozott Zemplén megyében, de ekkor még a király hívének számított. Értek el ugyan az Amadé-fiak kétes értékű sikert (így felégették e Péter Gálszécs birtokát, továbbá itteni házát, templomát elpusztították), de sem Patak városát nem foglalták el, sem a rablással szerzett zsákmányt nem tudták magukkal vinni. E kudarc után az Amadé-fiak serege Sáros várába vonult vissza.

A királyi sereg is korán zászlót bonthatott 1312-ben, mert egy április 10-én kelt oklevél arról ad hírt, hogy Károly Róbert hű főpapjai, bárói és nemesei társaságában visszakövetelte Sáros várát, amelyet Amadé elragadott az uralkodótól. A várat a Balassák családjának feje, az Amadé-„párttal” szövetségre lépett Miklós fia, Demeter védte. A magyar krónika egyenesen arról tudósít, hogy Demeter a hatalmas főember, vagyis fejedelem (potentissimus princeps), Máté parancsára birtokolta Sáros királyi várat. E forrás alapján tehát arra következtethetünk, hogy Demeter, illetve az Amadé-fiak Máténak mégsem voltak egyenrangú szövetségesei, hanem familiárisai. Ugyancsak a krónika szól arról, hogy Trencséni Máté 1700 páncélos zsoldos katonát, valamint csaknem egész – azaz familiárisokból álló – haderejét a király ellen Demeter megsegítésére küldte, hogy a királyt elűzze a vár alól. A sereg élére Demetert, valamint Szép vagy Nagy Abát állította. Két katonai vezető említése arra mutat, hogy külön irányították az Amadé-fiak hadát, ennek Demeter volt a parancsnoka, és külön a Máté által küldött segélyhadat, amelyet a trencséni nagyúr szerviensének számító Szép vagy Nagy Aba irányított. Máté serege felmentette Sárost a királyi ostrom alól, az uralkodó kitért a két tartományúr egyesített csapatai elől. Felhagyva az ostrommal, amely több héten át tartott, hiszen Károly Róbert május 9-én és 21-én is a sárosi vár alól keltezte okleveleit, sőt még május 29-én is Sárosban volt, haderejével együtt a Szepességbe, Lőcse városába húzódott vissza, ahol szilárd bázisa volt. Ugyancsak megszakította az uralkodó az Amadé-fiak által tartott Lubló vár ostromát.

Az Amadé-fiak és Máté serege ekkor azonban nem Károly király ellen fordult, hanem bosszút lihegve az előző évi, az Amadé-fiakat ért politikai és diplomáciai vereségért, Kassa ellen vonult. Az uralkodó a Szepességben tovább növelte katonai erejét. Hozzá csatlakoztak a Szepesség különböző eredetű és helyzetű társadalmi csoportjai: az itt élő nemesek (lándzsás- és országos nemesek), valamint a városiasodó szászok, akik a királynak gyalogosokat és lovasokat adtak. Önbizalmában megnövekedve, seregének létszámában gyarapodva Károly a Szepességből délkeletre, Kassa felé irányította haderejét, amely alatt a tartományurak egyesített serege már a város megvívásához készülődött. Károly keletről akarta megközelíteni Kassát, néhány hívét előreküldte, hogy Györkén készítsenek tábort neki. Ez az akció azonban kudarccal végződött, mivel embereit az Amadé-fiak pártján álló előkelők és Györke falu lakói megölték. A király közeledtének hírére az egyesített sereg felhagyott a kassai ostrom előkészületeivel, s az uralkodó ellen fordult. Neki sikerült a kedvezőbb helyet elfoglalnia a Rozgony falu melletti Tárca pataknál egy dombon, míg a király hada a völgybe szorult. (A csapatmozdulatokról a 12. számú térképvázlat tájékoztat.)

12. A rozgonyi csata előzményei

Az egymással farkasszemet néző seregekben számos ismerőssel találkozhatunk. A király oldalán vonultak fel mindazok a nemesek, akik kitértek a Mátéval való összecsapás elől, elhagyták ősi birtokaikat, amelyek így a trencséni oligarcha kezére kerültek vagy pusztításainak estek áldozatul. Ott volt Károly Róbert mellett a Nógrád megyében birtokos Kácsik nembeli Szécsényi Tamás, ott voltak a Gömör megyéből kiszorult Balog nembeli Széchyek, a Heves megyében téres jószágokkal rendelkező Aba nembeli Kompolthyak. Csák Máté segédcsapatát a Galgóc vidékén birtokos Szép vagy Nagy Aba vezette, oldalán vonultak fel nógrádi középbirtokosok (a Varsányiak, a Varbóiak), Heves megye urai közül az Aba nembeli Csobánka- és Borh–Bodon-ág tagjai. Az Amadé-fiak seregének gerincét azok a nemesek alkották, akik 1311 őszén Kassának adott kezesek voltak, ám onnan röviddel utóbb megszabadultak. A két tartományuraság egyesített serege tehát – a Máté által küldött cseh zsoldosokat leszámítva – Máté és az Amadé-fiak szervienseiből állt. A feltehetően 1312. június 15-én megvívott rozgonyi csata a királyi haderő győzelmével végződött, amelyben a nemesek, a szepességiek mellett a keresztes lovagok és a kassaiak is derekasan küzdöttek. Az ellentábor elvesztette seregvezéreit, holtan maradt a csatatéren Miklós fia, Demeter, valamint Aba, továbbá Amadé két fia.

A rozgonyi ütközet elsősorban az Amadé-fiak tartományuraságára nézve járt veszélyes következménnyel. A csata, valamint az ez utáni királyi akciók következtében ugyanis kiszorultak Újvár (azaz Abaúj) és Sáros, valamint Szepes megyéből. Csák Máté nem volt jelen a csatában, s az ő hatalmát a rozgonyi vereség közvetlenül szinte nem is érintette. Kétségtelenül veszteség volt számára több familiárisának halála, de tartománya érintetlen maradt. 1312. augusztus 3-án a nyitrai káptalan a „nagyságos férfiú (magnificus vir), Máté nádor úr” levele alapján állított ki birtokügyben oklevelet. 1312. október 10-én János cseh király megfizette Mátéval szemben fennálló pénztartozását. Az élet éppen úgy folyt tovább – a külszín legalábbis ezt mutatja – Máté tartományában a rozgonyi csatát követő években, mintha Kassa mellett 1312-ben semmi sem történt volna. 1313 nyarán Máté Turócban ítélt abban a gyilkossági ügyben, amelyet korábban részletesen ismertettünk. 1313. november 1-én magyarországi püspökök tájékoztatták V. Kelemen pápát azokról a dúlásokról, amelyeket Trencséni Máté még jobbára 1311-1312-ben az esztergomi érsekség birtokain elkövetett. Felvetették levelük végén a főpapok: írjon a pápa levelet Károly Róbertnek, hogy a király „az említett kényúr [Trencséni Máté] javaiból és vagyonából adandó alkalommal teljesen kártalanítsa majd az említett esztergomi egyházat s a többi neki alávetett egyházakat is” (Makkai László–Mezey László fordítása). Egyelőre azonban mást tenni, mint jogigényt bejelenteni, az egyháziak számára nem volt lehetséges. 1314. augusztus 3-án Máté Tapolcsányban kongregációt tartott, s egy itt elintézett ügyről oklevelet állíttatott ki.

Valójában azonban csak a felszín mutatta úgy, mintha nem lett volna Mátét és tartományát érintő változás az 1312-t követő években. Károly Róbert 1312-1315 között megtisztította Újvár (Abaúj) és Sáros, valamint Szepes megyét az Amadé-fiak befolyásától, ezzel egyszersmind azt is meggátolta, hogy Máté folytathassa keleti irányú terjeszkedését. Sáros vára már 1312-ben Károly kezére jutott. A környék másik fontos vára, Lubló, amelyet Sárossal együtt sikertelenül ostromolt 1312 tavaszán a király, rövidesen szintén birtokába jutott, hiszen itt már 1313 áprilisában a királyhű Szécsényi Tamás volt a várnagy. Az uralkodó – s ez a konszolidáció biztos jele – 1314 őszén körutat tett Szepes és Sáros megyében. A várakat Károly király megbízható hívei védték: Ákos nembeli Mikes lett Sáros vár várnagya és sárosi ispán, az itáliai származású Drugeth Fülöp pedig Szepes vár várnagya, szepesi és (aba)újvári ispán, míg az abaúji Regéc erősség várnagyi tisztét a Drugethek egyik familiárisa nyerte el. Károly Róbert hatalma 1315-re az Amadé-tartományuraság hajdani központi területein megszilárdult. Ez a siker teremtette meg az alapot ahhoz, hogy az 1310-es évek közepén az uralkodó immár a Máté elleni katonai fellépésre is gondolhasson.

Az első adat, amely arra mutat, hogy Károly Róbert fegyveresen támadt Máté tartományára, egy 1315. január 12-i keltezésű királyi oklevélben olvasható. Ebből arról értesülhetünk, hogy Ákos Mikes (Mihály) sárosi ispán és várnagy részt vett az uralkodó egyik hadjáratában Trencséni Máté volt nádor ellen, s amikor Károly serege behatolt Máté tartományába, Visk vára alatt Máténak egy zsákmányoló csapata a királyra rontott. Mikes azonban derekasan harcolt, s nagy vérveszteség, valamint egy szolgája halála árán győzelmet aratott felettük. Máté emberei közül egyet fogságba ejtve tért vissza a királyhoz. A diplomában a Hont megyei Visk várát említik, s az esemény bizonyára kevéssel előzte meg az oklevél keltét. Egy 1317. évi diploma említi, hogy Drugeth Fülöp szepesi és újvári ispán vitézül harcolt azon hadjáratban, amely a Trencséni Máté által elfoglalt királyi javak visszaszerzése érdekében indult. Könnyen lehet, hogy Mikes és Drugeth Fülöp itt említett vitézkedése egyazon katonai esemény, egy 1313-1314. évi Máté elleni katonai akció egy-egy epizódja volt. Erre a királyi fellépésre következő válasz lehetett Máté behatolása a Szepességbe azzal a céllal, hogy ott dúljon, raboljon, vagyis hogy a király uralma alá jutott területeken bosszulja meg a tartománya ellen vezetett hadjáratot. Ám Drugeth Fülöp vállalta a harcot Mátéval, s bár súlyos veszteségeket szenvedett, mégis győzelmet aratott Máténak a Szepességre törő csapatai felett. Ehhez az eseményhez kapcsolhatjuk annak az 1323. évi királyi oklevélnek a hírét, amely szerint az átkos emlékű Trencséni Máté elvetemült dúlás szándékával Szepes királyi város lerontására indult. Ám a király szeretett és kedvelt hívével, Fülöp mesterrel, aki a diploma keltekor nádor, korábban szepesi és újvári ispán volt, csatát vívott. Eszerint tehát Károly Róbert már közvetlenül 1315-öt megelőzően is hozzálátott Máté tartományának katonai felszámolásához. De ez a feltételesen 1313-1314-re tehető katonai akció egyelőre még nem járt számottevő eredménnyel. Mégis nagy jelentőségű volt a hadjárat puszta ténye, valamint az a körülmény is, hogy Máté visszacsapása során már nem tudott kedvére pusztítani a Szepességben.

Halvány nyomok arra engednek következtetni, hogy a Visk várig elérő 1314. (vagy már 1313.) évi királyi hadjárat összefügg azokkal az eseményekkel, amelyek Máté tartományának délkeleti csücskében, Gömör és Nógrád megye déli részén 1312-t követően bekövetkeztek. 1313. április 24-én Szécsényi Tamás lublói várnagy, a király híve megkapta az uralkodótól a hűtlen Kácsikok (saját, Mátéhoz csatlakozott nemzetségtársai) Hollókő nevű várát. Sajnos, nem tudjuk, hogy már 1313-ban Tamás birtokba tudta-e venni ezt a dél-nógrádi erősséget. Hogy komolyan kell számolnunk ezzel a lehetőséggel, miszerint ez nem tényleges, hanem jogbiztosító jellegű adomány volt, az alábbi adat valószínűsíti: ugyancsak e napon kapta meg Szécsényi Tamás Károly királytól Máté egyik szerviensének Pozsony megyei birtokát, valamint Nagyszombat királyi városon belül és kívül fekvő birtokait, házait, telkeit, malmait és szőleit. Márpedig 1313-ban az uralkodó híve, Máté ellensége Nagyszombatban aligha ülhetett be királyi adományul kapott ingatlanaiba. Így tehát felelet nélkül kell hagynunk azt a kérdést, hogy Tamás vajon 1313-ban ténylegesen birtokolta-e Hollókő várát. Biztosabb nyom, hogy a Balog nemzetség király oldalán álló Széchy-ágának tagjai már 1313. január 13-án hatalmaskodtak a dél-gömöri, a borsodi határ közelében fekvő Jenén. 1312-t követően tehát keleti, délkeleti irányból érték az első támadások a király, illetve a hozzá hű előkelők részéről Máté tartományát. Meg kell jegyeznünk, hogy Dél-Nógrádban nem jutott Máté kezére az általa eredménytelenül ostromolt Buják vár. Ez szilárd hadállásul szolgált az uralkodónak és híveinek.

Minden alapunk megvan annak feltételezésére, hogy 1315-ben János cseh és Károly magyar király összehangolt támadást intézett két ellentétes irányból Máté tartománya ellen. Részletesebb információink egy, már idézett korabeli cseh krónika jóvoltából János király akciójáról vannak. Eszerint Csehország uralkodója azért indult el 1315. május 21-én Prágából erős hadsereggel Magyarország felé, hogy letörje Trencséni Mátét, aki a morva földnek rablások, tűzvészek, emberek elhurcolása révén károkat okozott. Amikor a magyarok meghallották a hírt János király megmozdulásáról, a félelemtől vezettetve azokat az erősségeket, amelyeket Morvaország határain és földjén erőszakkal elfoglaltak – nem bízván, hogy azokban védelmet lelnek a király ellen – felégették, és urukhoz, a trencséni comeshez húzódtak vissza. Veselí várát a cseh sereg, létrák segítségével elfoglalta, majd átkelvén a Morva folyón, Holicsnál táborozott le. Ez a vár, jóllehet Magyarország határain belül fekszik, de – a cseh krónikás szerint – korábban mégis a cseh királyokhoz tartozott, ám Trencséni Máté comes ellenállás nélkül elfoglalta. Amikor a cseh király serege a vár körül elhelyezkedve az ostrommal késlekedett, Máté comes összegyűjtötte hadseregét, s hogy az ostromlottakat felmentse, nyilakkal, íjakkal, kardokkal, lándzsákkal és pajzsokkal felszerelve, magyar nyelven harci lármát csapva közeledett a királyhoz. Hó vagy por módjára hullottak a magyarok nyilai és hajítódárdái mindenfelől, s oly nagy rémületet keltettek a cseh sereg nagy részében, hogy az futásban keresett menedéket. Ám egy cseh lovag mégis harcra tüzelte a menekülőket, s a csatát a csehek nyerték meg; 150 magyar lelte ott halálát, míg cseh csak egyetlenegy. Magyarországra mélyebben behatolni és a szükséges élelmet biztosítani a sűrű erdők és hitvány utak miatt nem tudott a sereg. Utánpótlása is akadozott, továbbá – ígérete ellenére – másik oldalról Károly magyar király sem jött segítségére. Így hát János király és előkelői akként döntöttek, hogy a trencséni comesszel barátilag kiegyeznek, és hazatérnek. Így is történt, s a király és a comes részéről nyolc-nyolc választott bíró tárgyalt a visszavonulásról, majd a király, miután serege abbahagyta Holics ostromát, július 25-én ért Brünnbe. A cseh uralkodó hadjáratában 1500, sváb módra felszerelt sisakos zsoldos vett részt, de azoknak a száma, akik páncélt és vértet öltöttek, vascsuklyát és vassisakot viseltek a fejükön, s lándzsákkal, kopjákkal, íjakkal, nyilakkal és hajítódárdákkal szerelték fel magukat, a csatában sok ezer volt, csaknem megszámlálhatatlan sokaság. „Hogy pedig mekkora volt a magyar ellenfelek száma – zárja az 1315. évi hadjáratról szóló tudósítását a cseh krónika –, ez ügyben egyetlen megbízható jelentés sem tájékoztatott engem.”

A cseh történetíró híradása több ok miatt is becses. Ez az egyetlen forrás, amelyben Máté serege nem szervezetlen, az ellenségnek kijáró elmarasztaló jelzőkkel illetett hadként tűnik fel előttünk. Megtudjuk belőle, hogy Máté seregében éppen úgy voltak nehézfegyverzetű (páncélos, karddal, lándzsával, pajzzsal harcoló) és könnyűlovas (íjas-nyilas) elemek, mint János cseh király hadában. Fontos az is, hogy Csák Máté serege mint magyar haderő jelenik meg a cseh forrásban. Ha túlnyomórészt vagy döntően szlovák elem alkotta volna Máté seregét, a cseh krónikás ezt aligha mulasztotta volna el feljegyezni. Főleg az a megjegyzés perdöntő e vonatkozásban, amely Máté seregének nyelvére utal: az oligarcha serege magyar nyelven (in idiomate Vngarico) csapott hatalmas zajt. Ha a sereg szlovákul ordítozott volna, a cseh krónikás – ismerve a cseh és a szlovák nyelv közötti szoros rokonságot – aligha írt volna magyar nyelvet. Nem kevésbé fontos az az információ, hogy János cseh király várta Károly Róbert segítségét, amelyet az megígért, ám végül is távol maradt. Ebből joggal lehet arra következtetni, hogy János és Károly király összehangolt támadást készített elő Máté ellen: Jánosnak nyugatról, Károlynak keletről kellett volna harapófogóba fogni és összeroppantani Máté tartományát. Ebből János vajmi keveset teljesített, mert a morvaországi Veselít ugyan visszavette, de már Holics ostromával felhagyott, s további előrenyomulás helyett hazatért. Vajon miért nem teljesítette ígéretét Károly?

A magyar uralkodó 1315. június 24-én Visegrádon keltezett oklevelet. Ez döntő bizonyíték amellett, hogy keleti irányból Károly is elkezdte a hadjáratot Máté tartománya ellen, s e dátumból következően János támadásával egy időben indulhatott hadba. A cseh krónikából ugyanis tudjuk, hogy János király május 21-én indult el Prágából. Ezt a dátumot a cseh uralkodó okleveleinek keltezési helyei teljes mértékben megerősítik, hiszen május 14-én Prágában állított ki három oklevelet is, míg május 29-én már a Brünn melletti táborban tartózkodott. Magyar területre legkorábban – figyelembe véve Veselí ostromát – június elején-közepén léphetett. Károly Róbert pedig június 24-én már birtokolta a Pilis megyei Visegrádot, vagyis ő szintén június hó elején-közepén indíthatta meg seregét Máté tartománya ellen. Visegrád elfoglalása önmagában is jelentős katonai tett volt, hiszen Gentilistől tudjuk, hogy Máté e csalárdul megszerzett Duna menti erősséget „az ő örökösei örök birtoklására megerősítette”. Károly továbbá azért is jelentős cselekedetet hajtott végre Visegrád visszavételével, mivel ez volt az első vár, amelyet Máté több tucatnyi erőssége közül sikerült az uralkodónak a trencséni oligarchától elragadnia. A királynak azonban – mint ezt Jánosnak tett ígérete mutatja – Visegrádon túlmutató tervei voltak. Azt remélte, hogy kettejük egyeztetett hadjárata átkarolja és összeroppantja Máté tartományát. Ez a terv azonban kudarcot vallott. János akciója már szinte a Morva vizénél elakadt, Károly Róberté sem jutott tovább a Duna vizénél. Máté tartománya túlságosan erős volt ahhoz, hogy akár két király tervszerű hadmozdulatai révén is egyetlen hadjárattal megsemmisíthető legyen.

A visegrádi ostromban elsősorban Szécsényi Tamás szerzett nagy érdemeket, egy 1319. évi oklevél a vár megszerzését jórészt Tamás hadi tetteinek tulajdonította. Egy 1317. október 20-i diploma a visegrádi csata más résztvevőiről szól. E királyi oklevél arról tájékoztat, hogy bizonyos nemesek egy, a liptói kerületben levő falut kértek és kaptak meg az uralkodótól. Érdemeikként előadja, hogy hűséges szolgálatokat tettek a királynak urukkal, Doncs mesterrel, a zólyomi ispánnal együtt, s e nemesek egyike vérének omlásával vitézkedett Visegrád vár ostromában. E nemesek Doncs mesternek a zólyomi erdőispánság területén fekvő Liptóban élő szerviensei voltak. Az a körülmény, hogy közülük egy már 1315-ben Károly Róbert oldalán harcolt, arra enged következtetni: Liptó aligha került Máté fennhatósága alá, vagy ha mégis; 1315-re már kivált onnan, 1317-re pedig biztonsággal állíthatjuk, hogy a nagy kiterjedésű zólyomi erdőispánság több más része (elsősorban Zólyom és talán Árva vár környéke) is kiszakadt Máté tartományából, amint ezt Doncsnak a király oldalán való szereplése és zólyomi ispáni címe mutatja. Ugyanakkor a zólyomi királyi prédium nyugati, Trencsénnel határos vidéke, azaz Turóc területe egészen 1321-ig Máté kezén maradt, miként ezt Szucsány vár sorsa jelzi.

Ugyancsak 1315-ben az addig elért szerény, bár nem lebecsülendő sikerek hatására Károly Róbert „diplomáciai” csatornát is igénybe vett, hogy gyengítse Máté híveinek táborát. Egy 1315. szeptember 14-i királyi oklevél azt közli velünk, hogy az uralkodó elvette Trencséni Máté három szerviensének – köztük Záh Feliciánnak – összes birtokait, s azokat Rátót Domokos nádornak adta, mivel ezek a hűtlen Mátéval együtt minden tettükben a király ellen törtek, s bár felajánlották nekik a király kegyelmét, de ők mégsem tértek Károly Róbert hűségére. 1316-ban közelebbről nem ismert belső ellentét tört ki Máté, illetve vezető szervienseinek egy csoportja között. 1316. február 25-én Máté oklevélben fogadta el a megbízottai (köztük Bogár fia, Márton, valamint Pál fia, István) és a jókői várnagyok (Móka és Lövő István) közti megegyezést, mivel ellenségeskedésüknek nem volt indokolt alapja, s a szakítás elkerülésére Jókő vár átadását jelölte meg feltételnek. 1316. szeptember 26-án Máté összesen hat oklevelet állíttatott ki e vár alatt. E diplomákból kiderül, hogy Jókő várnagyai mégsem adták át Máténak a várat, emiatt harcra került sor, s az oligarcha ostrommal akarta elfoglalni az erősséget. Fellépése nyilván nem hozott gyors eredményt, mivel e hat oklevél mindegyike éppen arról szól: Máté milyen engedményekre hajlandó annak érdekében, hogy a vár birtokába jusson. Az egyikben szabad elvonulást biztosított a várból mindenkinek. A többiben azokat az ígéreteket foglaltatta írásba, amelyek a két jókői várnagy megnyerésére szolgáltak. Móka comesnek és Lövő Istvánnak teljes kártérítésre és a most folyó háború során elvett javaik visszaadására tett ígéretet. Mókának külön is megígérte: mint hűtleneket taszítja ki udvarából mindazokat, akik őt gyaláznák vagy gúnyolnák a vár feladása miatt. Lövő István comesnek falvakat adományozott, törvényesítette összes javai feletti birtoklási jogát, s mind őt, mind jobbágyait felmentette Máté joghatósága alól, vagy hogy pecsét küldésével zaklassák őket. Ez szinte egyenértékű volt azzal, hogy Istvánt elbocsátotta Máté saját famíliájából. István személyében mentességet kapott a Máté-szervienseket sújtó – úgy tűnik – általános és fejenkénti hadakozás kötelezettsége alól, ám fiára, Miklósra ez már nem vonatkozott. Máté azzal is a jókői várnagy kedvében kívánt járni, hogy említett fiának, Miklósnak – aki Máté officiálisa volt – falut adományozott. Inkább csak gyanítjuk, mintsem biztosan tudjuk: Jókő vára ekkor juthatott (vagy még inkább: a lázadást követően ekkor juthatott vissza) Máté fennhatósága alá. Ezeknek az okleveleknek egyike ékesen tanúsítja, hogy mély belső ellentét rázta meg Máté szervienseinek táborát. A trencséni oligarcha bántatlanságot és védelmet ígért Móka comesnek és utódainak Aba fia, Miklós megcsonkítása és megvakítása ügyében, aki – fűzte hozzá Máté – mindezt gaztetteivel kiérdemelte. Nos, e Miklós nem volt más, mint Máté hű szerviensének, Szép vagy Nagy Abának, a Máté által Rozgonyhoz küldött segédcsapat vezetőjének fia. E belső nehézségekkel szinte egy időben újultak meg mindazoknak az egyháziaknak és világiaknak igényei, akiknek birtokait a trencséni oligarcha elfoglalva tartotta.

1316-ban XXII. János pápa arra buzdította Tamás esztergomi érseket: járjon közbe Károly királynál, hogy a garamszentbenedeki egyház javai, amelyeket Máté törvényt nem tisztelő familiárisai foglaltak le, mihamarabb jussanak vissza az apátság birtokába. 1317 júniusában a pannonhalmi egyház nevében tiltakoztak a nyitrai káptalan előtt amiatt, hogy az apátság Nyitra és Pozsony megyében fekvő birtokait a sánta Trencséni Máté kegyetlen uralma következtében nem tudják békésen birtokolni és használni. Remélték, hogy ha majd visszaáll a nyugalom meg a béke, s Máté zsarnoksága véget ér, az apátság vissza tudja szerezni birtokait, s jogait érvényesíteni akarja. Ugyanakkor az apátság nevében előre óvást tettek, nehogy bárki azokat elfoglalja vagy a király eladományozza. Ebben az időben a Berencs nembeliek is a király elé járultak, s kérték, hogy Nyitra és Trencsén megyében fekvő ingatlanaikat, amelyeket Trencséni Máté elfoglalt, nekik adja vissza, ha majd azon országrészt uralma alá tudja vetni az uralkodó. Egy 1317. évi oklevél szerint Vörös Ábrahám, Máté egyik legrégibb és leghívebb szerviense már elhagyta a trencséni oligarchát. Máté azért, mert a királyhoz csatlakozott, Ábrahámnak két testvérét és több rokonát megölte, Körösvárat felégette. Amikor Máté tudomást szerzett arról, hogy Ábrahám comes két gazdag falut adományozott a nyitrai egyháznak, a falvakból a jobb épületeket és házakat saját birtokára szállíttatta át, a többit pedig tűzzel semmisítette meg. (Máté egyedül ezzel a tettével 300 márka kárt okozott a nyitrai püspöknek.) Bogár fia, Márton, aki Vörös Ábrahámot követően volt Máté tárnokmestere, legkésőbb 1318-ban állt át a király oldalára, mivel ekkor már szilágyi várnagyként szerepel. Kácsik nembeli Mihály fiával, Simonnal, Máté egyik vezető szerviensével, aki pedig még röviddel ezt megelőzően is – mint a következőkből kiderül – kegyetlenül lépett fel a nyitrai püspök ellen, 1319-ben már mint a király hívével, krassói és somlyói ispánnal találkozunk, aki mindenét, megbilincselt fiait és anyagi javait hátrahagyta Trencséni Máté bosszújának. Sági Bede 1320 után csatlakozott az uralkodóhoz, és utóbb hrussói várnagy lett. Záh Feliciánról a magyar krónikából tudjuk: Trencséni Máté emelte fel, mégis elhagyva Mátét a király hűségére tért. 1330. évi merényletét megelőzően a király őt semptei várnaggyá nevezte ki. A szerviensek egyre jelentős méreteket öltő kiválása tehát gyengítette Máté tartományát.

Károly Róbertnek Máté mellett más tartományurakkal is meg kellett fegyveresen mérkőznie, s az 1316. évben kiváltképpen nagyon aktív volt e téren: egymás után vezetett hadat a Kőszegiek, Vejtehi Teodor és Petenye fia, Péter tartománya ellen. Ekkorra már megtörte Kán László fiai és Ákos István fiai hatalmát, 1317-ben pedig a Borsákat és a király ellen újra felkelt Amadé-fiakat verte le. Máté azonban még szinte alig érzett valamit is abból, hogy az ország más részein döntően megváltoztak az erőviszonyok Károly Róbert javára.

1317. augusztus 29-én kelt az az oklevél, amely Máté és szerviensei újabb gaztetteiről ad számot. Kácsik nembeli Mihály fia, Simon felégette Nyitra városát, elfoglalta és Máténak átadta a nyitrai várat. Mivel a vár püspöki tulajdon volt, Máté parancsára tűzzel hamvasztották el. Ekkor pusztult el a székesegyház, a benne levő oltárok, kelyhek, harangok, könyvek, valamint a nyitrai egyház és nemesek ott őrzött kiváltságlevelei. A nyitrai egyházat 2000 márkát meghaladó kár sújtotta. Erről a vandál dúlásról adott számot János püspök 1318. március 3-án a főpapok Kalocsán tartott értekezletén. Részletesen írásba foglalta itt a személyét és a nyitrai egyházat ért sérelmeket. E panaszlevél több megállapítását már idéztük. Belőle értesülünk arról, hogy amikor Mihály fia, Simon a püspök nyitrai javainak feldúlására indult, Máté jelenlétében találkozott János püspökkel és őt meg akarta ölni, de végül is csak gyalázkodó szóáradatot zúdított rá. Máté a nyitrai püspököt és a káptalant váraikból és minden javaik élvezetéből kivetette és kizárta, összes tulajdonukat lefoglalta. Ezekért János püspök mind Mátét, mind név szerint felsorolt híveit, vejét, Desohot, várnagyait és mindenkit – köztük Kácsik Simont is – újólag kiközösítette, Máté tartományára pedig ismételten kimondta az egyházi tilalmat.

Károly Róbert az 1316-1317. év nagy katonai sikerei után az 1317. esztendő második felében fordult újra Máté ellen. Oklevelek dátumaiból tudjuk, hogy az uralkodó serege 1317. szeptember 5-től november 3-ig, azaz csaknem két teljes hónapon keresztül ostromolta a Máté tartományának déli határán levő Komárom várat, s végül november 3-án el is foglalta a Duna menti erősséget. A királlyal együtt vettek részt az ostromban régi egyházi és világi hívei (Tamás esztergomi érsek, János nyitrai püspök, más főpapok, Debreceni Dózsa, a Balog nembeli Széchyek, a Rátótok). De itt már sokan feltűntek a király oldalán azok is, akik korábban (akárcsak az elmúlt években is) még Máténak a szerviensei voltak: Doncs mester, Vörös Ábrahám, valamint Péc nembeli László, Máté egykori privigyei és drégelyi várnagya. E László maga mondta el Komárom vára alatt a királynak, hogy őt Máté az uralkodó miatti hűségéért elfogta, bebörtönözte, gyalázatosan megkínoztatta, amelynek egy ujja esett áldozatul, majd bizonyos pénzösszeg lefizetése után a fogságból kiengedte. Komárom megvívása fontos fejlemény volt a Máté elleni királyi akciók sorában, hiszen újabb megyében tört előre az uralkodó. Ám erősségei túlnyomó részének birtokában Máté még mindig Északnyugat-Magyarország nagy hatalmú urának számított. Ezt bizonyítja, hogy 1318-ban személyesen meg mert jelenni a keresztesek konventje előtt Esztergomban, ahol birtokkal jutalmazta meg irányában tanúsított hűségéért Kistapolcsányi Gyulát, lévai várnagyát.

1318-1320-ban Károly Róbert nem indított személyes részvételével országos hadat Máté ellen. Ezekben, az években ugyanis egy szerb hadjárattal és más tartományurakkal (a Kőszegiekkel) szembeni katonai akcióval, valamint az Erdélyben támadt zavargások lecsillapításával volt elfoglalva. Az uralkodó egyes hívei azonban ekkor is harcoltak Máté ellen. Debreceni Dózsa erdélyi vajda 1320. augusztus 11-én Sirok vára alatt állíttatott ki oklevelet, vagyis ekkor folyt a Heves megyei erősség ostroma. Mivel későbbi oklevelek rendre együtt emlegetik a siroki és a füleki ostromot, s Dózsa mellett Drugeth Fülöp érdemeit emelik ki, feltehető, hogy Sirok mellett Fülek is 1320 nyarán került Károly Róbert kezére. Jókő várának is 1320-ban már királyi várnagya volt. Ha a 11. számú térképvázlaton nyomon követjük e katonai eseményeket, azt látjuk, hogy 1320 végére kizárólag Máté tartományának határszélein fekvő várak, nyugaton Jókő, délen Komárom, Visegrád, talán Hollókő, délkeleten Sirok és Fülek, keleten pedig a zólyomi Lipcse kerültek királyi kézre. Ez azt is jelzi, hogy tartományának túlnyomó részén még a 14. század harmadik évtizedének kezdetén is töretlenül érvényesült a trencséni oligarcha fennhatósága. Ezt számos adat közvetlenül és közvetve igazolja. Bars megyei gyilkosság ügyében a garamszentbenedeki konvent 1320 júniusában még Máté diplomájára hivatkozott. Említettük, hogy észak-trencséni vonatkozású telepítő oklevelet 1320-ban maga Máté adott ki. 1320 utáni oklevelekből tudjuk, hogy – csak határszéli várakra figyelve – Máté kezén volt egészen haláláig északkeleten a turóci Szucsány, keleten a gömöri Balog, délkeleten a nógrádi Somoskő és Gyarmat, délen pedig a honti Hídvég, a barsi Léva és a pozsonyi Cseklész. Tehát az országhatár, valamint a felsorolt várak által körbezárt terület, amely Máténak engedelmeskedett, még igen nagy kiterjedésű volt. S ha a várak elfoglalásának eddigi ütemét tekintjük – hogy tudniillik 1313-1320 között legfeljebb hét vár jutott Károly kezére –, még hosszan elhúzódó harcra volt kilátás Máté tartományának felszámolásáig. Károly Róbert sikerei a tartományurak elleni harcban az ország más vidékein bizonyossá tették: csak idő kérdése, hogy Máté uralmát is megdönti. Ám ez az idő nem ígérkezett rövidnek. A véletlen sietett ekkor Károly segítségére. Amint a kortárs cseh krónika – a pontos dátumot megőrizve – hírül adja, 1321. március 18-án meghalt Csák Máté.